Aztán eltelt a karácsony, a tél, majd a tavasz is, és újra a nyár, és majdnem télbe fordult az idő – úgy majdnem egy hónapja – mikor az Il-2-es projektem egyik mélypontján megakadt a szemem a dobozon. Kibontottam, nézegetni kezdtem, majd előkerült a sniccer, a reszelő, és épülni kezdett a makett.
A készlet maga, a méretarányhoz képest pazar bontású. Van benne motor, a teljes pilótafülke, még azt is mondhatnám, nagyon jó minőségű. Sajnos a végén derült ki, hogy mégsem, de építés közben is elég sok munkát adott. Beszívódással nem nagyon, sorjával elvétve találkoztam. A baj inkább az öntés precizitásával akad, jelesül, néhány méret elég messze áll attól, hogy pontosan meg lehessen építeni a kis Polikarpov csoda pontos mását. Érdemes figyelni arra, hogy ha a motort eredeti formájában hagyjuk, a motorburkolatot soha az életbe nem tudjuk úgy felrakni, hogy az eredeti helyén legyen a maketten is. Bizony, jó pár milliméterről van szó. Majdnem fél centit kell eltüntetni valahová. De vissza az elejére.
A kabin összeállítása nem volt valami nehéz, amire feltétlen figyelni kell, hogy a pedálok nem férnek be, ha felrakjuk két oldalra, amelyeket én két géppuskának nézek, de fogalmam sincs, mit keresnek ott. Ugyanígy az ülés is problémás, ha az összeállítási rajz szerinti helyére ragasztjuk, túl mélyre kerül. Nekem a kész, összeragasztott törzsből kellett kiapplikálnom, és beragasztani a megfelelő helyre. Az üléshevedereket vékony alufóliából készítettem, más feljavítást itt nem alkalmaztam. Festésnek világosszürkét, feketét, antracit, Gun Metal színeket használtam, vegyesen Gunze, MM és Revell festékekből.
A törzsfelek összeragasztása után egy kicsit karakteresebbre alakítottam a vásznazást, vegyesen használva a Neoflexes és a kaparásos technikát. Vékony rézdrótból elkészítettem a trimmelő huzal mását, beragasztottam a helyére az alsó szárnyat – itt egy kicsit küszködni kell a már beragasztott kabinkerettel, a törzzsel és az alsó szárnnyal. Végül is sikerült, majd a következő lépésben pillanat ragasztóval és Neoflex-szel tömítettem. Ezután vettem kezelésbe a motort és annak burkolatát. Sorjátlanítottam, szárazpróbáltam, majd lereszeltem egy-egy tekintélyes mennyiséget mind a motor vastagságából, mind pedig a törzs elejéből, egészen addig, amíg a burkolat a megfelelő mértékben fel nem csúszott a törzsre. Itt figyelni kell, hogy a motorburkolaton lévő két horonyba illeszkednek a közbülső szárnytartó dúcok mellső élei. Tehát, addig kell reszelni, amíg ez meg nem történik. Ebben a lépésben került sor a huzalozás előkészítésére is. Nullaötös fúróval lukakat készítettem a pontosan kimért helyekre, majd injekciós tű körül hajlított szemeket ragasztottam beléjük. Itt érdemes többször is tanulmányozni a szakirodalmakat, internetet, mert könnyen el lehet téveszteni a huzalok irányát. Elkészültek az apróságok is – csúszótalpak, a csúszótalpak szárai, a farokcsúszó, a felső szárny a tartódúcaival együtt. A jobb oldalin található a pitotcső, itt a műanyagok kicseréltem vékony injekciós tűből kialakított darabra. A motorburkolaton is felfúrtam a géppuskák helyét, és injekciós tűket szabtam. Ugyanígy a légcsavarkúpot is kezelésbe vettem, vastagabb injekciós tűből készítettem el a főtengely kiálló végét, és azon a hornyokat, amelyre az indítómasina – általában GAZ-AA alvázra szerelt igazi oroszos szerkezet – csatlakozott.
Végezetül mélyítettem a panelosztásokat, imitáltam a lemezek rögzítő csavarjait, és a kabin lenyíló beszállóajtajainak zsanérjait is felhelyeztem, amelyeket húzott szálból készítettem. Zsírtalanítottam, majd jöhetett a festés.
Itt még mindig hezitáltam, milyen is legyen. Kacérkodtam a gondolattal, hogy megjelenítek egy zsákmányolt finn példányt, belefutottam egy német tisztaszürke zsákmánygépbe is fekete keresztekkel, és swasztikával állat jól nézett ki. Végezetül mégis a csillagos verzió mellett döntöttem, abból is a zöld változat nyert. Úgy gondoltam, ez az első Polikarpov makettem, legalább ezzel tisztelgek a nagy orosz tervező előtt. (Megjegyzem, 48-as méretben elkészíteném szívesen azt a német példányt…) Maradt tehát a zöld-világoskék kamuflázs. Az alsó szín esetében Revell 49-es enamel festéket használtam, a felső színnél Gunze Field Green akrilt. Már így is gyönyörű lett a kis masina, valami csodálatos selymes fénye van a Gunze festéknek. Szinte sajnáltam tovább hozzányúlni.
Nos, ezen a ponton jött az első övön aluli ütés. Eltűnt a szélvédőt megjelenítő kicsiny átlátszó alkatrész. Az egész lakást átkúsztam, nem találtam. Félretettem a makettet, hát ha megtalálom. Megtaláltam. Napok múlva egyszer csak valami roppant a talpam alatt. A szélvédő volt. Két darabban. A második ütés se volt kisebb, és nem került jobb helyre. Nekiláttam felragasztani a felső szárnyat, és bár előtte kimértem, és szárazon beállítottam – amennyire lehetett – a szárnytartó dúcok pozícióját, olyan ferdén állt a helyén, mint ha valaki adott volna egy hatalmas pofont a makettnek. Ráadásul pillanat ragasztóval rögzítettem. Elég volt leszedni úgy, hogy a festést valamennyire megkíméljem. A következő menetben már csak sima ragasztóval rögzítettem, hogy tudjam valamennyire módosítani. Az se volt jó.
Harmadjára sikerült csak valamennyire pofásan felrakni, de így is ferde. Nincs ezen mit ragozni. Ráadásul a két belső tartódúc is olyan pozícióban ment a helyére, hogy az viccnek is rossz volt. Rendkívül óvatos csiszolással – szerintem, tizedmillimétereket szedve le róla – sikerült csak valamennyire elhelyeznem.
Azt már nem is mondom, hogy a fényes akril lakkréteg felvitele közben a pisztoly mindenféle csomókkal köpte tele a felszínt. Na, itt ment el a kedvem az egésztől. Sajnos nem félre raktam, hogy higgadjak, hanem dühömben nekiláttam befejezni. …és nem trimmeltem meg a matricákat.
Szerencsére, ekkor érkezett meg a z63 féle rugalmas fonal. Itt egy kicsi elégtételt kaptam, szenzációs anyag, mással nem is érdemes próbálkozni, ha merevítő huzalokat akarunk felhelyezni.
Amikor az utolsó fonal is a helyére került, befolyattam MM dark iron festékkel, imitálva a dróthuzalt. A gépet nem akartam nagyon koszolni, a panelosztásokat enamel fekete-barna erősen hígított keverékével futtattam, a motorburkolaton pedig száraz ecseteléssel jelenítettem meg a fémes kopásokat, valamint némi erősen hígított rozsda színű enamel festékkel az itt-ott fellelhető rozsdásodást. Az utolsó lépésben felkerültek az apróságok, majd – hogy visszanyerjem a Gunze festék selymes fényét – Revell lakkokból kevertem félfényes hatásút, és lefújtam a gépet.
Itt fejeztem be a kis gépet. Egy élmény volt, ajánlom mindenkinek! Remélem, másnak több szerencséje lesz vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése